Csípőmmel a fehér léckerítést támasztom. Próbálom először emberi módon észrevenni egy gyermek jelenlétét az előttem álló két szintes házban. A halvány orgonaszínű falakat félig repkény futja be. Az ajtó és az ablakok fehérek. Hatalmas rézoroszlán kopogtató díszíti a bejáratot. A tetőt piros zsindely fedi , de itt – ott már az idő bele – belemélyesztette vasfogát. A gyep rendezetten zöldell , s végre a szélén megtalálom , amit kerestem. Egy apró , kék – zöld tricikli támaszkodik elárvultan a fal tövében. Egy kisfiú. Pompás! - nyalom meg a szám szélét. A kisebbek félelmének zamatos íze mindennél jobb.
Lehunyom a szemeimet , s próbálom megtalálni , hol lehet a házon belül. Eszenciám csápjai , mint megannyi kígyó , tekergőzve vonaglik be a házba az apró réseken , némelyik egyenesen a falon át. Óvatosan tapogatva , kutakodva keresik a picinyke lényt. Á , felső szint , balra ! Meg is van. Lényem szinte már – már szeretetteljesen körbeöleli , lehelet finoman beljebb nyomul agya legféltettebb titkai közé. Keresem félelmeit.
Mmm , rettegés az anyukája elvesztésétől , hisz apukája elment már. Biztos mézédes lenne , de én mindig tartottam magam egy alapelvhez. Rettegést soha , de soha nem keltek. Könnyen rászokhatnék és akkor valami borzalmassá válnék. Talált , süllyedt ! Mint a legtöbb gyerek , ő is fél a pókoktól , szörnyektől . Visszahívom az eszenciámat , s mikor megérzem az utolsó , kis hullám visszatértét is , beillanok a szekrényébe.
Színes , autó - , vonat - , cowboy – és egyéb – számomra ismeretlen - mesefigurával találom magam szemközt. Ruhák mindenhol. Előttem , mellettem , még a cipőm talpa alá is jut. Résnyire nyitom a szekrény ajtaját és lopva kikukucskálok. Tökéletes ! Pont velem szembe alszik a csöppnyi ember , dinós takarója álláig felhúzva , de azért oldalról kikandikálnak aprócska lábujjai. Borzos , rövid , barna haja izzadságtól csatakosan tapad homlokára. Augusztus végéhez képest is meleg van. A szobát csak egy aprócska lámpa világítja meg , de az is csak hellyel – közzel szórja csillag mintás fényét a falakra. Na , dologra ! - szólok rá saját magamra. Hisz holnap korán kelek.
Magamra öltöm egy hatalmas pók illúzióját és épp csak akkorát pisszegek , hogy a fiún kívül más ne hallja meg. Felébred. Álomittasan néz körbe.
- Mama ? - suttogja megszeppenve a félhomályban.
Körbehordozza tekintetét a szobáján , először átsiklik rajtam , majd hirtelen megdermedve fordítja vissza a fejét a szekrényhez. Nem igazán tudom , hogy egy igazi pók mit csinálna ilyenkor , de én csak csattogtatom a csáprágóimat és furcsa – mint mikor a levegő távozik egy lufiból – sziszegő hangot adok ki. Egy – két toporgó lépést teszek felé , mikor megérzem a vizelet szúrós szagát. Jó , most már rendesen fél.
A mai este folyamán utoljára szabadon eresztem eszenciámat , ami mohón veti magát a kisfiú félelmére , s mint ki éhezik , habzsolja be.
- Mama ! - kiált a kisfiú anyukája után. Szegény kicsikém , ilyenkor annyira sajnálom őket.
Ledobom magamról a pók kinézetet és emberi szemnek láthatatlanul beleolvadok a játékok közé. Muszáj itt maradnom , míg az eszenciám lakmározik. Közben zöld szemeim folyékony ezüstre váltanak , s arany pöttyök ugrálnak benne. Kezd hozzám is elérni a jóllakottság érzése és magamhoz rántom az eszenciát.
Abban a pillanatban , mikor felgyullad a lámpa , s a pizsamás anyuka is betoppan a szobába , elillanok onnan , le , vissza a fehér léckerítéshez.
Még egyszer , utoljára felpillantok a házra , majd szép lassan elindulok hazafelé. Nem lakunk innen messze , csak pár saroknyira. De most a fél világ sem számítana. Jóllakottan , feltöltődve nagy távolságba is el tudok illanni. Inkább a sétát választom. Tartalékolni akarom az erőmet holnapra , életem első iskolai napjára. Tiszta gáz , nem igazán értem miért nem maradhattam továbbra is magántanuló. Viszont az anyukám kitalálta , hogy ha már úgy is el kellett költöznünk az előző otthonukból és neki pont a suliban sikerült munkát szereznie , akkor én miért ne járhatnék oda ?! Amúgy se nagyon volt beleszólásom , hisz miattam kellett költözködnünk. Történt egy kis baleset...de erre nem szívesen gondolok.
Anyukám , amúgy ember. Pszichológus , de csak egy sima ember. Egy éves koromban fogadtak örökbe , mikor még New Yorkban laktak és az apukám a 7 – es körzetben volt járőr. A szüleimet - mármint a vér szerintieket – lemészárolták és engem a padló alá , egy picinyke rejtekhelyre dugva találtak meg a kiérkező rendőrök. Köztük a nevelőapám. Ezt 6 évesen mesélték el nekem , mikor felvettem életem első illúzióját és el kellett mondaniuk , hogy nem a biológiai szüleim.
Belerúgok egy előttem heverő kavicsba , s bosszúsan gondolok a holnapi napra. Be kell illeszkednem az emberek közé. Normális életet kell élnem. Teljes életet. Barátokkal , meg mindennel. Persze , hogy ezek nem az én szavaim ! A pszichológusom mondta...én teljesen jól érzem magam anyuval és apuval. Az emberekből elég , amit éjszaka látok. Na meg a tv-ben.
A park mellett elsétálva egy párt látok meg ölelkezni egy régi , kopott padon ülve. Nem lehet valami kényelmes , de őket láthatóan nem zavarja. Teljesen egymásba vannak gabalyodva , szinte olyan , mintha legalább száz kezük lenne és egyszerre mindenhol simogatják a másikat. Szenvedélyes , követelőző csókokat váltanak egymással és hirtelen furcsa érzés telepszik a szívemre a szerelmeseket nézve. Vajon milyen érzés szeretni és szeretve lenni ? Mintha...mintha ismerném , de nem , honnan is tudhatnám !?
Megcsörren a telefon a zsebemben. Anyu aggódik mikor érek haza.
- Szia anya. Nem sokára otthon vagyok – szólok bele rögtön.
- Rendben kicsim – mondja kedvesen – mi lefekszünk apáddal. Vacsora a sütőben. - Reggel felébresztesz ? - kérlelem. - Nem akarok első nap elkésni.
- Persze , úgy is együtt megyünk.
- Akkor reggel – köszönök el. - Jó éjt.
- Jó éjt szívem.
Befordulok a sarkon. Vajon milyenek a korombeli emberek ? Mi foglalkoztatja őket ? Mit csinálnak szabadidejükben ? Hogy kellene holnap viselkednem ? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatnak , miközben rálépek a bejárathoz vezető kikövezett ösvényre. Miután teljesen hiábavalóan kutatom át a zsebeimet a kulcs után , úgy döntök nem szórakozom tovább és felillanok a szobámba. Hirtelen erőt vesz rajtam a fáradtság és a félelemmel jóllakottan dőlök az ágyamra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése