Emberek között

• Ébresztő , kicsim ! - rázogatja valaki óvatosan a vállamat. - Ideje kelned , fél óra és indulunk.
• Muszáj ? - dünnyögöm még mindig párnába fúrt arccal. Érzem , hogy ráragadt a huzat az arcomra. - Nem akarok menni , anya.
• Muszáj Aydan , közösségbe kell menned és...
• De én járok emberek közé !
• … nem csak éjjel , illúzióval körülölelve – fejezi be a mondatot. - 10 perc múlva várlak a konyhában.
• Legyen inkább 15 , még tusolnom is kell. Tegnap jóllaktam és elnyomott az álom – simogatom meg jelzésképp a hasamat.
• Siess ! - szól még hátra a válla felett az ajtóból.

Annyira ,de annyira nincs kedvem ehhez az egész hercehurcához. Viszont imádom a szüleimet és jó kislányhoz illően szót fogadok nekik. Berontok a folyosó végén lévő fürdőszobába. Gyorsan letusolok , majd törölközőbe csavarba belenézek a tükörbe. Vajon milyennek fognak látni? Tegyek fel egy kis illúziót ? Szerintem bírnám tartani délutánig. Olvadt csokoládéra emlékeztető , lapockáig érő hajamra egy egyszerű , felejthető barna színt teszek. Sötét , mélyzöld jáde szín szemeimhez egy kis barnát keverek . Ovális arcformámon egy kicsit erősítek és szív alakú ajkaimat is elnyújtom egy picit. Teljesen átlagos kinézetű , ember lány lettem. Tökéletes !

Besietek a szobámba. Magamra kapok egy farmert , egy karcsúsított rövid ujjú inget

és gyorsan belebújok a fehér , Convers tornacipőmbe. Lerohanok a lépcsőn , egyenesen apu ölelő karjaiba. Meredten néz rám.

• Mit csináltál magaddal ? - kérdezi szigorú , szerintem a kihallgatásokon is használt tónussal a hangjában.
• Nem akarom , hogy észrevegyenek – kislányos hangon szólok apuhoz és párás szemekkel nézek rá.
• Nem , nem. Most az egyszer nem fog bejönni kisasszony – lombozza le kezdeti lelkesedésemet. - A te érdekedet szolgálja , hogy el tudj vegyülni a z emberek között , de nem folyamatos illúzió használattal. Vesd le ! - parancsol rám szigorúan.
• Rendben – egyezek bele , miközben megszabadulok az álcámtól.
• Reggelizzünk – csacsogja közbe anyám. - Sütöttem palacsintát.
• Csokiöntet ? - kérdezem mohón. Imádom a csokit , egyszerűen nem tudok lemondani róla.
• Van. Tessék , egyél – tesz elém három palacsintát és egy üveg öntetet.

Jóízűen befalom mindet. Felkapom a táskámat és anyut már az autóban ülve várom meg. iPod a fülben és már düböröghet is a Fall out Boys , na meg persze a Nickelback.

Rettentően hamar érünk be az iskolába. Hisz Montrose nem egy hatalmas város , szűk 20.000 – es lakosságú. A városon belülre sok helyre betört a természet és az aszfaltozott részeket imitt – amott felváltja. Sok a zöld és a házakhoz is udvarok vagy csak füves előkertek tartoznak. A színvilág is teljesen más , mint az eddig megszokott new – yorki. Ott minden olyan szürke , barna és fekete volt. Az egyhangúságot csak a kisebb – nagyobb parkok törték meg. Néha a különböző etnikumú emberek is próbálták „hazaivá” tenni a szűkebb környezetüket. De ez teljesen más. Itt minden ház színes , sőt már szinte vidám. A spaletták és ajtók színei teljesen eltérnek a fal színétől. Tegnap , a sötétben tett kirándulásom alatt ezeket a különbségeket észre sem vettem. Az előkertek legtöbbjét kerti törpék őrizték , de az állatok tarka kavalkádja is felfedezhető a vállalkozóbb szellemű tulajdonosoknál.

A félig lehúzott ablakon keresztül halvány rózsa illatot hoz be a szél. Mélyet szippantok belőle – s mint mindig , ha rózsát érzek – az jut az eszembe , hogy az édesanyámnak volt ilyen illata. Gyorsan elhessegetem a gondolatot , hisz hogyan is emlékezhetnék rá , lassan tizenhét év távlatából.

Felnézek , s meglátom magam előtt a Montrose – i Középiskolát. Egy mustár barna homokkővel szabálytalanul kirakott épület tornyosul felém a maga három emeletével. A homlokzatán a híres író után kapott neve : Sir Walter Scott High School . Állítólag a város Scott egyik regénye után kapta a nevét . Anyu elolvastatta velem mielőtt jöttünk , de én csak átfutottam. Nem igazán emlékszem , hogy mi is volt a címe.

Nyolc lépcsőfok vezet fel a hatalmas bejárathoz , amit egy aprólékos munkával kifaragott óriási , kétszárnyas ajtóval lehet bezárni. Rengeteg diák özönlik befelé. Anyu lassan beáll a számára kijelölt parkolóba , valami Mrs. DeRoché és Mr. Palmer kocsija közé. Gondolom ez a tanári parkoló , kb. 20 – 25 helynél aprócska tábla hirdeti a tulajdonosának nevét. Amikor anyu leállítja a motort , kelletlenül bár , de kikászálódok az anyósülésről. Ő csak szelíden rám mosolyog. Szerintem azokra a gyerekekre is így mosolyoghat , akiket hozzá küldenek „beszélgetni”. Bátorság , bátorság. Megtudod csinálni Aydan. Hisz ez a te képességeidhez képest semmiség – zsolozsmázom szinte görcsösen magamban. Nem tudnám megmagyarázni , hogy miért ódzkodok bemenni ide , egyszerűen csak azt érzem , hogy ha beteszem ide a lábamat , az egész eddigi életem fenekestül fel fog borulni. Anyu is láthat rajtam valamit , mert átöleli a vállamat és magához húz.

• Ne aggódj , minden rendben lesz.
• Nem is tudom – kezdek bele , - olyan furcsa érzésem van. Olyan...olyan végzetes.
• Hogy érted ezt ? - sápad el.
• Nem tudom , csak ez a szó jutott eszembe. De hagyjuk – legyintek. - Biztos csak bemesélem magamnak. Gyerünk – fogom meg most én az ő kezét , - essünk túl rajta.

A kapu mellett elhaladva alaposabban is megfigyelem a vésett motívumokat. Mintha a város történelme lenne , de nem mernék rá esküdni. A portás egy fejbólintással köszönt minket , de szinte fel sem néz az újságból , amit épp olvas. Felsétálunk az első emeletre és az iskolatitkár irodájáig meg sem állunk. Anya halkan , udvariasan bekopog , s mikor meghalljuk a szabad felkiáltást benyit.

• Á , Mrs. Fuller és Aydan ! - sikkant fel az aprócska nő. Ősz haját szoros kontyba tűzte. Egy leheletnyi sminkkel sem próbálta meg elleplezni a korát , ami többszöri ránézésre sem lehet kevesebb nyolcvannál. Levendulaszín nadrágkosztümjében és a színben hozzá illő cipőiben épp a nyomtató körül tipeg , amikor belépünk.
• Jó reggelt Mrs. … - húzza fel anyu a szemöldökét kérdőn.
• Ms. Belvitz . Én vagyok itt a mindenes , ami az intézni valókat illeti.
• Ms. Belvitz kérhetnénk egy órarendet a lányomnak és egy útba igazítást nekem ? - mosolyog rá az idős hölgyre anyu.
• Persze , persze – feleli az kapkodva , - pont azt nyomtattam. Tessék – nyújt át nekem egy A4 – es papírlapot.
• Köszönöm – mormolom el az orrom alatt.
• Kislány – mutat rám a matróna , - neked a földszint 2 – ben lesz az első órád , angol irodalom. Lemész a lépcsőn és jobbra. Maga pedig doktornő jöjjön velem , megmutatom az Önnek kiutalt szobát.
• Szia kicsim – lép hozzám. - Ebédszünetben találkozunk ?
• Persze anya – bólintok , - ha addig még életben leszek.
• Jaj , szívem , ne vedd ennyire tragikusra a figurát .

Elbúcsúzok Ms. Belvitztől és anyutól. Leszaladok a lépcsőn , s a termem ajtaját pont az orrom előtt csukják be. Ok , ez nem kezdődik túl jól. Benyitok a terembe , majd próbálok nem elvörösödni a figyelő szemek kereszttüzében.

• Ó , gondolom Ön az új diák – szólal meg egy magas , szikár , középkorú nő. - Ms. ?
• Fuller. Aydan Fuller – erőltetem ki a nevem a teljesen kiszáradt számon.
• Rendben Ms. Fuller én Mrs. DeRoché vagyok. Kérem foglajon helyet Ms. Payton mellett – mutat egy üres helyre egy teljesen a haja takarásában megbúvó lány szomszédságában.

Csendesen odaballagok , miközben Mrs. DeRoché felszólít minket a tankönyv 22. oldalon való kinyitására. Leülök a székre és előveszem a könyvet , egy tollat és egy füzetet. Nem igazán figyelek oda , hisz a tanárnő által felolvasott Shakespeare műveket anyuval már tavaly vettük. Firkálgatok a füzetemben , míg egy tapogatózó kéz egy cetlit nem nyújt át.

„ Tabitha Payton vagyok. Én is csak szeptemberben kezdtem itt...azóta sem tudtam megszokni. Van egy – két olyan alak , aki akadályoz ebben. Chigagóból költöztünk ide anyuval , miután a szüleim elváltak. És te ? „

Megrágcsálom a tollam végét és elkezdek írni. Talán még jó is kisülhet belőle.

„ Aydan. Mi New Yorkból jöttünk , mert szükségünk volt egy kis levegő változásra. Kik azok az alakok ? „

„Savannah és Brittany. Ők a suli üdvöskéi. Vezérszurkolók és a lacrosse csapat két sztárjával járnak. Ha van biológiád , akkor össze fogsz velük futni. Igaz , hogy az anyukád a suli hangyász ? „

Erre csak bólogatok és megpróbálok elfojtani egy kuncogást. Tabitha rám néz és meleg , barna szemeiből csak úgy süt a magány. Hirtelen megszánom.

„Nem ebédelünk együtt? Legalább megmutatnád a kajáldát is.„

„Rendben.” - csillan meg egy kis vidámság a mosolyában.

A következő számtan órát sajnos Tabitha nélkül kell átvészelnem , ő emelt szintűre jár. Viszont Mr. Humfree – az oktatónk – egész rendes. Megkérdezte hol járok , milyen eredményeket értem el eddigi tanulmányai során. Még nevet is mikor szólok neki , hogy a legnagyobb eredményem a matekkal kapcsolatban , hogy megcsináltam a kötelező feladatokat , bemagoltam a definíciókat és igyekeztem megfelelni egy pszichológus elvárásainak. Hamar elrepül az idő. A jelző csengő után Mr. Humfree felemeli a kezét.

• Holnap röpdolgozat az aritmetikai sorozatokból. Öt feladat. Ebből mindenki kitalálhatja , mi alapján fogok osztályozni.

Az osztály egy emberként hördül fel. Az eszenciám hirtelen elkezd mocorogni , félelem szagot érez. Engedem szabadon garázdálkodni , érzem , hogy emberről – emberre , félelemről – félelemre röpdös , beszippant mindent , nagy kortyokban nyeli az érzelmet. Lehunyom a szemeimet , nehogy valaki észrevegye rajta a változást.

„ Mmmm … „ - dőlök hátra eltelve.

Szörnyek már pedig vannak

Csípőmmel a fehér léckerítést támasztom. Próbálom először emberi módon észrevenni egy gyermek jelenlétét az előttem álló két szintes házban. A halvány orgonaszínű falakat félig repkény futja be. Az ajtó és az ablakok fehérek. Hatalmas rézoroszlán kopogtató díszíti a bejáratot. A tetőt piros zsindely fedi , de itt – ott már az idő bele – belemélyesztette vasfogát. A gyep rendezetten zöldell , s végre a szélén megtalálom , amit kerestem. Egy apró , kék – zöld tricikli támaszkodik elárvultan a fal tövében. Egy kisfiú. Pompás! - nyalom meg a szám szélét. A kisebbek félelmének zamatos íze mindennél jobb.

Lehunyom a szemeimet , s próbálom megtalálni , hol lehet a házon belül. Eszenciám csápjai , mint megannyi kígyó , tekergőzve vonaglik be a házba az apró réseken , némelyik egyenesen a falon át. Óvatosan tapogatva , kutakodva keresik a picinyke lényt. Á , felső szint , balra ! Meg is van. Lényem szinte már – már szeretetteljesen körbeöleli , lehelet finoman beljebb nyomul agya legféltettebb titkai közé. Keresem félelmeit.

Mmm , rettegés az anyukája elvesztésétől , hisz apukája elment már. Biztos mézédes lenne , de én mindig tartottam magam egy alapelvhez. Rettegést soha , de soha nem keltek. Könnyen rászokhatnék és akkor valami borzalmassá válnék. Talált , süllyedt ! Mint a legtöbb gyerek , ő is fél a pókoktól , szörnyektől . Visszahívom az eszenciámat , s mikor megérzem az utolsó , kis hullám visszatértét is , beillanok a szekrényébe.

Színes , autó - , vonat - , cowboy – és egyéb – számomra ismeretlen - mesefigurával találom magam szemközt. Ruhák mindenhol. Előttem , mellettem , még a cipőm talpa alá is jut. Résnyire nyitom a szekrény ajtaját és lopva kikukucskálok. Tökéletes ! Pont velem szembe alszik a csöppnyi ember , dinós takarója álláig felhúzva , de azért oldalról kikandikálnak aprócska lábujjai. Borzos , rövid , barna haja izzadságtól csatakosan tapad homlokára. Augusztus végéhez képest is meleg van. A szobát csak egy aprócska lámpa világítja meg , de az is csak hellyel – közzel szórja csillag mintás fényét a falakra. Na , dologra ! - szólok rá saját magamra. Hisz holnap korán kelek.

Magamra öltöm egy hatalmas pók illúzióját és épp csak akkorát pisszegek , hogy a fiún kívül más ne hallja meg. Felébred. Álomittasan néz körbe.

- Mama ? - suttogja megszeppenve a félhomályban.

Körbehordozza tekintetét a szobáján , először átsiklik rajtam , majd hirtelen megdermedve fordítja vissza a fejét a szekrényhez. Nem igazán tudom , hogy egy igazi pók mit csinálna ilyenkor , de én csak csattogtatom a csáprágóimat és furcsa – mint mikor a levegő távozik egy lufiból – sziszegő hangot adok ki. Egy – két toporgó lépést teszek felé , mikor megérzem a vizelet szúrós szagát. Jó , most már rendesen fél.

A mai este folyamán utoljára szabadon eresztem eszenciámat , ami mohón veti magát a kisfiú félelmére , s mint ki éhezik , habzsolja be.

- Mama ! - kiált a kisfiú anyukája után. Szegény kicsikém , ilyenkor annyira sajnálom őket.

Ledobom magamról a pók kinézetet és emberi szemnek láthatatlanul beleolvadok a játékok közé. Muszáj itt maradnom , míg az eszenciám lakmározik. Közben zöld szemeim folyékony ezüstre váltanak , s arany pöttyök ugrálnak benne. Kezd hozzám is elérni a jóllakottság érzése és magamhoz rántom az eszenciát.

Abban a pillanatban , mikor felgyullad a lámpa , s a pizsamás anyuka is betoppan a szobába , elillanok onnan , le , vissza a fehér léckerítéshez.

Még egyszer , utoljára felpillantok a házra , majd szép lassan elindulok hazafelé. Nem lakunk innen messze , csak pár saroknyira. De most a fél világ sem számítana. Jóllakottan , feltöltődve nagy távolságba is el tudok illanni. Inkább a sétát választom. Tartalékolni akarom az erőmet holnapra , életem első iskolai napjára. Tiszta gáz , nem igazán értem miért nem maradhattam továbbra is magántanuló. Viszont az anyukám kitalálta , hogy ha már úgy is el kellett költöznünk az előző otthonukból és neki pont a suliban sikerült munkát szereznie , akkor én miért ne járhatnék oda ?! Amúgy se nagyon volt beleszólásom , hisz miattam kellett költözködnünk. Történt egy kis baleset...de erre nem szívesen gondolok.

Anyukám , amúgy ember. Pszichológus , de csak egy sima ember. Egy éves koromban fogadtak örökbe , mikor még New Yorkban laktak és az apukám a 7 – es körzetben volt járőr. A szüleimet - mármint a vér szerintieket – lemészárolták és engem a padló alá , egy picinyke rejtekhelyre dugva találtak meg a kiérkező rendőrök. Köztük a nevelőapám. Ezt 6 évesen mesélték el nekem , mikor felvettem életem első illúzióját és el kellett mondaniuk , hogy nem a biológiai szüleim.

Belerúgok egy előttem heverő kavicsba , s bosszúsan gondolok a holnapi napra. Be kell illeszkednem az emberek közé. Normális életet kell élnem. Teljes életet. Barátokkal , meg mindennel. Persze , hogy ezek nem az én szavaim ! A pszichológusom mondta...én teljesen jól érzem magam anyuval és apuval. Az emberekből elég , amit éjszaka látok. Na meg a tv-ben.

A park mellett elsétálva egy párt látok meg ölelkezni egy régi , kopott padon ülve. Nem lehet valami kényelmes , de őket láthatóan nem zavarja. Teljesen egymásba vannak gabalyodva , szinte olyan , mintha legalább száz kezük lenne és egyszerre mindenhol simogatják a másikat. Szenvedélyes , követelőző csókokat váltanak egymással és hirtelen furcsa érzés telepszik a szívemre a szerelmeseket nézve. Vajon milyen érzés szeretni és szeretve lenni ? Mintha...mintha ismerném , de nem , honnan is tudhatnám !?

Megcsörren a telefon a zsebemben. Anyu aggódik mikor érek haza.

 - Szia anya. Nem sokára otthon vagyok – szólok bele rögtön.

 - Rendben kicsim – mondja kedvesen – mi lefekszünk apáddal. Vacsora a sütőben. 
 - Reggel felébresztesz ? - kérlelem. - Nem akarok első nap elkésni.
 - Persze , úgy is együtt megyünk. 
 - Akkor reggel – köszönök el. - Jó éjt.
 - Jó éjt szívem.

Befordulok a sarkon. Vajon milyenek a korombeli emberek ? Mi foglalkoztatja őket ? Mit csinálnak szabadidejükben ? Hogy kellene holnap viselkednem ? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatnak , miközben rálépek a bejárathoz vezető kikövezett ösvényre. Miután teljesen hiábavalóan kutatom át a zsebeimet a kulcs után , úgy döntök nem szórakozom tovább és felillanok a szobámba. Hirtelen erőt vesz rajtam a fáradtság és a félelemmel jóllakottan dőlök az ágyamra.

Fogadjátok szeretettel !

Ez az én kis történetem ,remélem minden idelátogatónak tetszeni fog.